Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Duncan Shelley életrajz - a szerző tollából

2010.05.07

 Nagyon nehéz utat jártam be, de ha újra kellene kezdenem, újra végigcsinálnám.

 

Író vagyok, és nem akarok más lenni. Ez az egyetlen tevékenység, aminek szentelni tudom az életemet. Ezernyi dolog érdekel, de egy sem annyira, hogy évtizedeken át csináljam, éjjel és nappal. Az írás az egyetlen kivétel.

 

1980-ban kezdtem el írni. Ekkor voltam tíz éves. Tizenkét éven át nem fejeztem be egyetlen történetet sem. Belekaptam ebbe, belekaptam abba, de valahol elvesztettem a fonalat és eluntam az egészet.

 

Az első kéziratomat 1992 áprilisában zártam le. Elvittem egy kiadóba, nagy nehezen elolvasták, majd azt mondták, hogy nem kérik, mert nem a profiljuk. Elvittem egy másik kiadóba. Ott ugyanez történt. Elvittem egy harmadikba, majd egy újabba, egy újabba, egy újabba… Közben írtam más kéziratokat is, és azokat is elvittem a kiadókba. Ez ment éveken át.

 

Megírtam harminckilenc kéziratot, mindegyiket tele reménnyel, és egyik sem kellett senkinek. Összesen 214 könyvkiadóban voltam az anyagaimmal, de mindenhonnan eltanácsoltak. Volt olyan kiadó, ahová több kézirattal is ellátogattam, és minden túlzás nélkül, az évtized végére ezernél több elutasítást sikerült begyűjtenem.

 

A kiadókban ritkán álltak velem szóba, és ha tanácsoltak is valamit, az kimerült abban, hogy írjak még néhány sztorit, és akkor menni fog. Hogy írjak még ötöt, és akkor jó lesz. De én harminckilencet írtam, és mégsem volt jó.

 

Azok az emberek, akik a környezetemben éltek, az évek múlásával egyre aggódóbban figyelték a küszködésemet. Elég sokan próbáltak lebeszélni az írásról. Egyikük ezt mondta: „Ha lenne bármennyi tehetséged, már rég kiadtak volna tőled valamit!”.

 

Nem tudom szavakkal érzékeltetni, hogy mit éreztem abban az időben, hogy milyen volt nap, mint nap felkelni, kiadókat hívogatni, újabbakat keresni. Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Nos, volt, amikor az is meghalt. Én pedig csak mentem tovább, hit és remény nélkül, mint egy robot.

 

Mindent az írásra tettem fel, az egész életemet, a jövőmet. És egyszerűen nem ment. Közel húszezer oldalnyi szöveget írtam, több mint a felét írógéppel, és nem kellett senkinek.

 

Szomorúságban és fájdalomban éltem, és elkeseredésemben egyre őrültebb gondolataim támadtak.

 

Volt akkoriban egy gyilkos, aki nőket ölt meg. Elfogták. Börtönbe zárták. Röviddel később pedig láttam a plakátokat az utcán: megjelent a könyve.

 

Azt hittem, ez a megoldás.

 

Elképzeltem, ahogyan elviszem az új kéziratomat egy kiadónak, természetesen elutasítanak, erre én fegyvert rántok, túszul ejtem őket, jön a rendőrség, körülveszik az épületet, kijönnek a tévések, az újságírók, én megadom magam, letartóztatnak, börtönbe zárnak – és író leszek végre.

 

Hónapokon át tervezgettem az akciót.

 

Aztán egy napon valaki megkérdezte, hogy tanultam-e dramaturgiát. Mondtam, hogy nem, mi az?

 

Attól fogva tanultam mindent, amit bárki fontosnak mondott, vagy amit én annak éreztem: dramaturgiát, drámaelméletet, forgatókönyvírást, stilisztikát; novellákat, regényeket és filmeket elemeztem ki; híres írók életrajzait olvastam el; írókkal készített interjúkat néztem és olvastam, hátha elkapok egy-két szakmai fogást; és beszéltem mindenkivel, akiről tudtam, hogy ír, és a mesterségről faggattam őket.

 

Korábban azt sem tudtam, hogy az írás egy mesterség.

 

Azt hittem, az írás abból áll, hogy valaki tehetséges.

 

Meg néha megszállja az ihlet.

 

Amikor úgy éreztem, hogy már valamennyire tudok írni, ismét nekiálltam, és írtam egy történetet. Ez volt az első sztorim, amit úgy lehet nevezni, hogy regény. A korábbiak nem érték el a regény minimum színvonalát.

 

Elvittem egyszerre három kiadóba.

 

Mindegyik azt mondta, hogy ki akarja adni.

 

Az egyikük tíz könyvre akart szerződtetni, így azt választottam. 2000 augusztusában aláírtuk a szerződést. Még abban az évben, október 19-én kijött a könyv a nyomdából. Öt nappal később pedig elkezdték kiszállítani a boltokba a könyveimet.

 

Olyan volt, mint egy álom. Mintha megtört volna egy hosszú ideig tartó, bénító varázslat.

 

Duncan Shelley: Az elme gyilkosai…

 

Az interneten nyolc fórumot indítottak, melyeken a könyvemről vitáztak. A kritikák és a vélemények több mint 90 százaléka pozitív volt.

 

Az elme gyilkosai a megjelenést követő első négy hétben ötször annyi példányban fogyott el, mint amennyiben akkoriban egy regény átlagosan elment, egy év alatt.

 

Miután az összes példányt eladták Az elme gyilkosaiból, az egyik online árverésen valaki 40.000 forintot fizetett egyetlen használt példányért.

 

Az elme gyilkosai harmadik része, A végső háború pedig jelenleg kétszer annyiba kerül az antikváriumban, mint amennyi újonnan volt. Jó ezt megélni.

 

2000 nyara óta az írásból élek. Azóta minden kéziratom megjelent, legrosszabb esetben is a kézirat lezárását követő négy hónapon belül. Kilenc könyvemet adták ki. Több kiadóval és társasággal dolgoztam együtt. A szerződéseim szerint nekem járó jogdíjak körülbelül 38 millió forintot tettek ki.

 

Őrjítően nehéz és hosszú volt az út, amit megtettem idáig, és még mindig csak a pályám elején járok.

 

Az írás a legjobb, amit csak tehetek.

 

Nekem találták ki.

 

Mostanra messze járnék, és sokkal több öröm és siker lett volna az életemben, ha már az elején tudom, hogy az írás egy szakma, és van szakmai oldala is, amit meg kell tanulni.

 

Fogalmam sincs, hányan adták fel, hányan őrültek meg, és hányan pusztultak bele abba a hazugságba, hogy az írás tehetség és ihlet, és semmi más.

 

A végső háború című regényemnek a hátsó borítójára írtam néhány sort, és éppen ide kívánkozik:

 

 

Az első világháború nem az első világháború volt. A második világháború nem a második világháború volt. Az igazi első világháború még mindig zajlik, és már évezredek óta tart. Ebben a háborúban a hidrogénbombánál milliószor pusztítóbb hatású fegyvert vetnek be az emberek ellen. Ezt a tömegpusztító fegyvert, amely emberek milliárdjainak jövőjét semmisíti meg, és amelynek hatása tovább tarthat, mind amennyi a plutónium felezési ideje, így nevezik: HAZUGSÁG.

 

 

 

Duncan Shelley

2010. május 3.